Szabó J. Róbert lp.                                                                                                                                           2003. 10. 12.
Mit kezdjünk a valósággal?

Zsidók 12,(1- 11.) 12-13.

Bevezetés:

Hajlamosak vagyunk arra, vagy legalábbis ezt akarjuk elhitetni magunkkal, hogy ez a világ, amelyben élünk, egy csodálatos világ. De ha nem is az, akkor legalább az életünket igyekszünk kivonni belőle, önmagunkat függetlenítve mindattól, ami körülöttünk van.

Sokszor úgy próbálunk védekezni, hogy amikor haza megyünk munka után, magunkra zárjuk az ajtót. Így igyekszünk kizárni mindazt, ami odakint van...

Talán, ideig-óráig, sikerül is ez a kísérlet, de a "világ" egy-egy tragikus eseményben, vagy egy-egy betegségen, vagy bármi, számunkra nem szokványos eseményen keresztül, ami nyugodt életünktől idegen, újra, és újra ránk töri az ajtót, és összezúzza ezt a nagyon szép elméletet.

S egyszerűen, mi nem értjük, hogyan lehetséges ez? Miért ilyen ez a világ, amilyen? Miként süllyedhet néhány emberek a lehető legmélyebbre az embertelenségben?

Ilyenkor, úgy érezzük magunkat, mint a becsapott kisgyermek, akinek ígértek valamit, ő elhitte, de az ígéret nem lett valósággá. Csalódunk, mert egy illúzióval megint kevesebbünk marad. S mi marad helyette? Kétségbeesés, és félelem... Ezek vesznek erőt rajtunk, mert egyszerre bekopog az ajtónkon, hogy ez a világ egészen más, mint azt mi szeretnénk! Ez a világ nem a béke-szigete, és jobb, ha elfelejtjük ezt az álmot! Ez a világ, a maga tragikus valóságában, sokkal mocskosabb, és kegyetlenebb, mint azt mi sejteni véltük...

I. Találkozás a valósággal:

De mi történik akkor, amikor valaki csalódik? Egyszerűen nem történik más, mint szembesül a valósággal. Azzal a valósággal, ami mindig is ott volt a szeme előtt, csak ő valami mást látott, mást akart látni. Egy képet álmodunk, és amikor az a kép összetörik, ezt nevezzük csalódásnak.

Nos, Testvéreim! Múlt vasárnap óta, összetört bennünk is valami, amit nem akartunk észrevenni.

Mert régen elfelejtettük azt, hogy ez a világ nem a béke szigete! Inkább olyan, mint egy harctér, ahol minden megengedett. Nincsenek szabályok, csak annyi, amennyi becsület még szorult a harcolókba, illetve, amennyire még visszatart sokakat egy-egy "még" érvényben lévő törvény. Szembesültünk azzal, hogy bűn mennyire valóságos, mennyire rémisztő, és mennyire közel van. Itt szedi áldozatait körülöttünk is... Szembesültünk azzal, hogy valóság lehet az, amit eddig csak a televíziónk hozott el otthonainkba. Rádöbbentett arra, hogy amit mi kényelmesen hátradőlve, a fotelban nézünk végig, az nem mese, hanem maga az iszonyatos valóság.

De miért csak egy ilyen tragédia árán döbbenünk rá arra, hogy akárcsak Noé korában, –  és tegyük hozzá, ez minden emberi korban így volt – a miénkben is áll ez a bibliai megállapítás: "A föld pedig mind romlottabb lett az Isten előtt, és megtelt a föld erőszakossággal. És Isten látta, hogy mennyire megromlott a föld, mert mindenki rossz útra tért a földön." [1]. Mennyire igaza van Jézusnak, amikor arra figyelmeztet, hogy nem a világ lett gonosszá, és annak gonoszsága gyűrűzik be az életünkbe; hanem a gonoszság bennünk él, és ez fertőz meg, és pusztít el mindent körülöttünk, felemésztve még az emberségünket is. "Mert a szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúskodások és az istenkáromlások."[2]

A másik nagy megdöbbenésünk abból fakadt, hogy szembesültünk azzal, hogy az Istenben bízó ember élete sem mentes a szenvedéstől, a fájdalomtól; és őt is érhetik tragédiák. Hogyan? Hát nem azt hisszük, meggyőződéssel, hogy Isten megvédi az övéit? Ez nem azt jelenti, hogy nem érheti őket semmi baj, kár; sem szenvedés, sem tragédia? Visszakérdezek: vajon valóban ezt ígérte Isten az őt szeretőknek? Azt, hogy semmi baj nem fogja érni őket?

A tanítványok is szerették volna ezt képzelni, de Jézus kijózanította őket: "A világon nyomorúságotok van..." [3]

De mi hallottuk, és elhittük, hogy Krisztus győzött! Hát, nem ezért állt a kereszt? Jézus Krisztus halával nem győzött-e a bűn, a gonoszság, és halál felett? Igen, a háború valóban eldőlt, de folynak még az utóvédharcok. (Vannak történészek, ha jól tudom, akik azt mondják, hogy a II. Világháború a Sztálingrádi csatával fordult meg. Attól a pillanattól kezdve a német hadsereg egyre inkább csak hátrált, és hátrált. A sztálingrádi "katlanháború", ahogyan azt egy túlélő német hadifogoly nevezte könyvében, 1943. februárjában ért véget. 1943. február... és akkor hol volt még, a világháború vége? A háború lassan eldőlt, mégis hosszú ideig tartott még...)

II. Mit kezdjünk ezzel a valósággal?

Amikor az ember szembesül a valósággal, két dolgot tehet:

·       Nem veszünk róla tudomást, hanem úgy teszünk, mintha minden a legnagyobb rendben lenne;

·         Elmenekülünk előle, vagy bele menekülünk valamibe.

De vajon ettől megoldódik valami? Nem öncsalás mind a kettő! Hiszen nem élhetünk úgy, mintha semmi sem történt volna. Hová menekülhetnénk, hogy mentesek legyünk ennek a világnak a hatásai alól?

A Zsidókhoz levél szerzője is, az idézett fejezetben éppen arról beszél, hogy a bűn áthatja ezt az egész világot, és ennek hatása alól a keresztyén ember sem vonhatja ki magát. Hiszen a bűn pusztításának ereje bennünket is szorongat kívülről, de szorongat belülről is. A keresztyén ember sem lehet menetes attól a nyomástól, amely minden emberre rá nehezid, aki ezen a bolygón él. Mi sem úszhatjuk meg szenvedés nélkül...

De két egyáltalán el nem hanyagolható különbség mégis van Isten gyermekei, és a világ fiai között! Mi ez?

1.        Isten gyermekei nemet mondhatnak a bűn csábítására! "/.../tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát."[4] A világ fiai nem tehetnek mást, mint sodródnak, mert védtelenek a bűn uralmával szemben.

2.        Isten gyermekei megérthetik a szenvedéseik értelmét, célját, és okát; míg a világ fiainak csak a végső kétségbeesés marad. Mert Isten nélkül a szenvedés sem érthető meg...

Beszélhetünk a szenvedés értelméről, okáról, és végső céljáról? Nem önellentmondás ez? Fejezetünkben a szerző is erről beszél, de hozzá teszi, hogy a szenvedéssel Isten formál, és nevel bennünket, hogy mi ne váljunk olyanná, mint az a világ, amelyben élünk! Majd így vonja le a végső következtetést: "Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa." [5]

De milyen bátorító az is, hogy a Biblia azt is eszünkbe juttatja, hogy miként folytatja Jézus az előbb említett mondatát: "A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot."

II. A valóságtól nem megrettenni, hanem inkább felbátorodni kell a cselekvés:

Felolvasott igénk, arról a félelemről beszél, ami megbénítja az embert, amikor a valósággal szembesül (megerőtlenít, meggyengít). A tehetetlenség képe ez, amely a bűn erejével szembesült embert jellemzi, aki félelmében nem mer tenni semmit, nehogy elveszítse biztonságát, és az életét.

Egy olyan képet használ, ahol egy a maga tehetetlenségét átélő, azzal szembesülő emberhez hasonlítja a tanítványokat. Nem így van ez? Az ember, amikor szembesül ennek a világnak gonoszságával, mocskával, az ember elembertelenedésével, automatikusan félni kezd, és túl kicsinek érezni magát mindezzel szemben.

De nekünk, keresztyén embereknek, a valóságtól nem megrettennünk, nem elmenekülnünk kell előle, hanem inkább szembefordulnunk azzal, és mindent latba vetnünk azért, hogy a valóság ne ilyen legyen. "Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon.  [6] Álljatok talpra! Ne érezzétek azt, hogy tehetetlenek vagytok!

Isten a fogságban lévő Izraelnek is azt mondta, hogy felelősek azért a városért, ahol élnek: "Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az Úrhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!" [7] Mennyire megdöbbenhettek Isten üzenetén! Mondjátok, mi nem egy ellenséges területen élünk? Hiszen "nincs itt maradandó városunk"! Mégis, amíg itt élünk ebben a világban, addig mindent meg kell tennünk ennek a világnak a békességéért!

De tudunk valamit tenni? Nem kellene elismernünk, hogy tehetetlenek vagyunk?

 Mi a keresztyén életünk célja? Az, hogy átmentsük magunkat a legkisebb károsodás nélkül Isten országába? Sokan ezt gondolják, ezért nem tesznek meg semmit az elveszettekért! "Mert a Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt."[8] Nem feladatunk-e az evangélium hirdetése mellett, hogy fékezzük a bűn terjedését ebben a világban? Nem kell e mindent megtennünk azért, a rendelkezésünkre álló eszközökkel, hogy ne forduljanak elő ilyen tragédiák, mint a múlt szombaton?

Ezért nem lehet tétlennek lenni, ezért nem lehet hallgatni... Mert közben sokan elvesznek, mert mi félünk lépni, szólni, cselekedni!

Hiszünk-e abban, hogy Jézus legyőzte ezt a világot? Akkor mitől félünk?

Isten nem tétlenségre, hanem harcra hívott el bennünket! A szolgálat nagyon fontos dolog, fontosabb, mint gondolnátok! Ne csüggedjetek, hanem bízzatok! Ne hátráljatok meg, mert azt mondja Isten: "Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem." De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk."[9]

"Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon." Mi ez, ha nem figyelmeztetés! A keresztyén élet nem rombolhat, nem állhat be azok sorába, akik szabálytalanul küzdenek, hanem építenie, mentenie kell! Nem lehet szolgálni sántikálva. (Szép és kifejező kép ez is: Óvatosabban járni a botlás után, hogy nehogy kificamodjon a térd!)

Szól a figyelmeztetés: helyes utakon járjatok lábatokkal! Nehéz ezt eldönteni mi a helyes? A keresztyén ember igazodási pontja: Krisztus! Ránézve, őt komolyan véve, nem olyan nehéz azért eldönteni mi a jó, és mi a rossz?

A világ nem fog megváltozni... Érdemes, akkor küzdeni... Ez nem kérdés... Egy keresztyén ember a legértelmetlenebb helyzetekben is kitart! Hiszem, hogy Isten tartja kezében az életem. Dániel barátai: De ha nem tenné is, mi akkor sem...

Elhangzott:                                                                                                                           Aktualitása:

Jászberényben, 2003. október 12-én                                                                               K. Józsefné (84)

                                                                                                                         Meggyilkolása, aki a gyülekezet

                                                                                                                                      Hűséges tagja volt.