Hamar István prédikációi /199./

Két tanú: Illés és Mózes

1985.11.10.

Jelenések 11,1-13; 2,10

            Ekkor bírói pálcához hasonló mérővesszőt adtak a kezembe, és ez a szó hangzott: "Kelj fel, és mérd meg az Isten templomát, az oltárt és az ott imádkozókat; de a templom külső udvarát hagyd ki, és ne mérd meg, mert megadatott a pogányoknak, hogy a szent várost tapodják negyvenkét hónapig. Az én két tanúmnak pedig megadom, hogy ezerkétszázhatvan napig prófétáljanak zsákruhába öltözve".

            Ez a kettő pedig a két olajfa és a két gyertyatartó, amelyek a föld Ura előtt állnak. Ha valaki bántani akarja őket, tűz tör elő szájukból, és megemészti ellenségeiket, és ha valaki bántani akarja őket, annak így kell megöletnie. Nekik megvan az a hatalmuk, hogy bezárják az eget, hogy ne essék eső prófétálásuk napjaiban; és van hatalmuk arra, hogy a vizeket vérré változtassák, és megverjék a földet mindenféle csapással, ahányszor csak akarják. És amikor bevégzik bizonyságtételüket, a fenevad, amely feljön az alvilágból, hadat indít ellenük, legyőzi és megöli őket. Holttestük a nagy város utcáján hever, amelynek neve lelki értelemben Sodoma és Egyiptom, ahol az ő Urukat is megfeszítették. A népek és törzsek, a nyelvek és nemzetek fiai látják az ő holttestüket három és fél napig, de nem engedik sírba tenni.

            A föld lakói pedig örülnek ennek és vigadnak, ajándékokat küldenek egymásnak: mert ez a két próféta gyötörte meg a föld lakóit. A három és fél nap elmúltával azután az Istentől az élet lelke szállt beléjük, és lábra álltak. Nagy félelem fogta el azokat, akik látták őket. És hatalmas hangot hallottak a mennyből, amely így szólt a két prófétához: "Jöjjetek fel ide!" És ellenségeik szemeláttára felmentek a felhőben a mennybe. Abban az órában nagy földrengés támadt, és a város tizedrésze összedőlt, a földrengés megölt hétezer főnyi embertömeget, a többieket pedig rémület szállta meg, és dicsőítették a menny Istenét.

Jel. 2.10

            Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.

            A Jelenések könyve a mai ember számára rendkívül nehéz olvasmány. Nem élünk benne azoknak a képeknek, jelképeknek a világában, amelyekben János apostol és az ő olvasói is éltek, ezért ezt a nyelvet tulajdonképpen nem értjük. Tanulmányozni kell azt a világot, amelyben ezt a nyelvet beszélték. Beszélte az, aki szólt ezen a nyelven, és értette az is, aki hallgatta az igét.

            A Jelenések könyvének magyarázata a mi századunkban egy új korszakába lépett. A korábbi időben tulajdonképpen ki volt téve az emberek önkényes találgatásának, fantáziálásának, és a Jelenések könyvének jelképeit mindenki arra magyarázta, amire akarta. Annyiféle magyarázat a Biblia egy könyvével kapcsolatban sem hangzott el, mint a Jelenések könyvével kapcsolatban.

            A múlt század végén, e század elején azonban felszínre került a kutatások során egy csomó olyan irat, amely ugyanezen a nyelven íródott. Ezen nem azt értem, hogy héberül, arámul vagy görögül, tehát a Biblia nyelvein, hanem azt, hogy ezeknek a jelképeknek a nyelvén. Ezeket összehasonlították, tanulmányozás alá vették a Biblia tudósai, és nagyon sok jelképnek megtalálták az értelmét, az eredeti mondanivalóját. Nem vagyunk ennek az útnak a végén, és nem állíthatjuk, hogy a Jelenések könyvének minden szavát, minden mondatát tökéletesen értjük, de megtaláltuk hozzá a kulcsot.

            Arról van szó, hogy a Jelenések könyve és az a számos irat, ami végül nem került bele a Bibliába (mert nem hordozza magán az Istentől ihletettségnek a jeleit), egy egységes jelképrendszerben, azonos nyelven szólal meg. A Jelenések könyvének ezek a szimbólumai ritkább esetben egy-egy történeti helyzetre vagy személyre vonatkoznak, de akkor is csak a lényegét, a belső jellemrajzát adják meg jelképek formájában. Gyakoribb esetben azonban nem azonosíthatók ezek a jelképek egy-egy történeti személlyel vagy korral, hanem általában egy típust mutatnak föl, egyfajta viselkedésformát, egyfajta isteni vagy ördögi magatartást, amely újra meg újra előfordult a történelemben.

            Ezen nehezen emészthető elvi bevezetés után hadd térjek rá a mai napi újszövetségi igénkre, abból is egyetlenegy képre, a két tanú képére. Erről szeretnék ma szólni azoknak a kutatásoknak a fényében, amelyek a kor irodalmának alapos ismeretére támaszkodnak.

            Szó van itt arról János apostol látomásában, hogy Istennek két hatalmas tanúja 1260 napig illetve 42 hónapig prófétál ezen a földön gyászruhába öltözve. Mielőtt bármit mondanánk ezekről a tanúkról, magát a "tanú" szót emésztgessük egy kicsit.

            A Bibliában több helyen van arról szó, hogy a láthatatlan Istennek látható és emberi nyelven szóló bizonyságtevőkre, tanúkra van szüksége ebben a világban. Izrael népét ilyen tanúnak hívta el az Isten. Az ókor világában, ahol több Istenben is hittek, úgy gondolták az emberek, hogy minden istenségnek megvannak a maga földi tanúi. Izrael a mennyek Istenének, Jáhvénak a tanúja ezen a földön, és az a küldetése, hogy ennek az Istennek a hatalmát és szeretetét mutassa meg ezen a földön. A későbbi ószövetségi könyvekben egyre világosabban megfogalmazódik, hogy nincs más Isten ezen a földön. A többi nép olyan isteneket imád, amelyek valójában nem istenek, hanem természeti jelenségek vagy kivetített emberi tulajdonságok. Tulajdonképpen csak egyetlenegy Isten van ezen a világon, aki a legtökéletesebben Izraelnek jelentette ki magát. Izrael feladata volt tehát ezt az egyetlen Istent láthatóvá tenni ezen a világon.

            Ilyen tanúnak hívta el Jézus is tanítványait: "Vesztek erőt, miután a Szentlélek eljön rátok, és lesztek nékem tanúim Jeruzsálemben, Júdeában és a föld végső határáig." Az Istenről való ószövetségi tanúskodás folytatása tehát a Jézusról való bizonyságtétel ezen a földön. Az egyetlen igazi, élő Isten Jézus Krisztusban egészen közel jött hozzánk, látható formában, és ezért aki erről az Istenről akar tanúskodni, az tulajdonképpen Jézus Krisztusról kell hogy bizonyságot tegyen. Az ő szavait, tetteit kell hogy elmondja ebben a világban, és az ő lelkével kell hogy járjon ebben a világban.

            A tanú tehát egy világos, egyértelmű kép a Bibliában. Az Ószövetségben Izraelt jelenti, az Újszövetségben a Krisztusról bizonyságot tevő gyülekezetet, amelynek vannak zsidó és nem zsidó tagjai. Talán ezért van szó itt két tanúról - talán, mondom, ezt nem tudjuk biztosan -, mert zsidókból és pogányokból, tehát két nemzetségből tevődött össze az élő Istenről tanúskodó újszövetségi gyülekezet.

            Ezekről a tanúkról olvassuk tovább, hogy ők azok az olajfák és azok a gyertyatartók, amelyek szintén ismert bibliai jelképek. Zakariás könyvében olvasunk arról, hogy a prófétának volt egy látomása gyertyatartókról, amelyekbe a mellettük álló olajfákról olaj csurgott. Tudjuk, hogy amit gyertyatartónak mond a Bibliánk, az tulajdonképpen egy állványon álló tál vagy edény volt, amibe olajat öntöttek, és ezt a nyílásánál meggyújtották. Nem viaszgyertyák égtek kanóccal, hanem szűk szájú kis edények. Zakariás tehát olyan gyertyatartókat látott, amelybe csurgott az olaj a mellettük lévő olajfákról, és azt az igét hallotta, hogy "nem erővel és hatalommal, hanem az én lelkemmel". A zakariási prófécia megintcsak az Isten népére, a fogságból hazatért zsidókra vonatkozott, akik Zorobábel és Jésua vezetésével újjáépítették a romba dőlt országot. Millió nehézség, zavargás, ellenségeskedés, csüggedés közepette dolgozott ez a két ember és a velük együtt hazatért zsidók, hogy újjáépítsék az országot. Közben sokan elcsüggedtek, hogy nem bírjuk, kevesen vagyunk, szegények vagyunk, és a környező népek támadnak minket. És akkor ezzel a látomással vigasztalta Zakariás a népet: "Ne féljetek! Ne féljetek, mert a ti erőtők nem fogy el, mert olajfák állnak a mécsesek mellett, és belőlük állandóan csurog az olaj a mécsesbe. Nem erővel, nem hatalommal, nem emberi igyekezettel, nem földi királyoknak a hatalma, oltalma alatt, hanem az Isten Lelke által föl fogjátok építeni az országot és a templomot, és az Isten be fogja teljesíteni ígéreteit ezen a népen."

            Erre a próféciára utal vissza nyilvánvalóan a Jelenések könyvének képe is. János apostol is, amikor a két tanút nézi, akkor olajfának ill. gyertyatartónak látja őket, amelyekbe csurog a mennyből a világító olaj. Tehát az olajfák és a gyertyatartók: az Isten bizonyságtévő tanúi, a keresztyén gyülekezet, az Istennek az a csodája ebben a világban, amelyből nem fogy el az olaj. Erőtlenek vagyunk, gyöngék vagyunk, emberi bűnök nyomorítanak, a körülöttünk élők sokszor nem értenek meg, vagy üldöznek, vagy el akarják oltani ezt a világosságot, amelyet Isten gyújtott az ő egyházában a világban. De nem lehet. Ez a mécses világít. És minden nemzedékben újra születnek a tanúk, és mindig merítenek a mennyei olajból. Kifogyhatatlan az Isten szeretete, hatalma és üzenete e világ számára. Nem erővel, nem hatalommal, nem emberi ügyeskedéssel, hanem az Isten Lelkével folyik a bizonyságtétel évezredek óta ezen a világon.

            Erről a két tanúról aztán furcsa dolgokat olvasunk. Azt olvassuk, hogy akik ártani akarnak nekik, azokat megemészti a szájukból előtörő tűz. Azt olvassuk róluk, hogy hatalmuk van bezárni az egeket, hogy ne essék az eső. És végül hatalmuk van arra, hogy vérré változtassák a vizet és csapásokat zúdítsanak az emberekre. Ha az ember nem ismeri ezt a nyelvet, akkor itt megint arra gondolhat, hogy hát a tanúinak Isten hatalmat adott arra, hogy rémisztgessék ezt a világot, és úgy térítsék Istenhez, hogy ilyen megrendítő jelekkel, emberek halálával éreztessék az Isten végtelen hatalmát? Itt megint olyan jelképekről van szó, amelyeknek megvan a régi bibliai gyökere.

            Ki volt az, akit az Isten úgy igazolt, hogy tűz szállt alá az égből? Illés próféta. És ki volt az, akinek idejében bezárta Isten az egeket, hogy három esztendeig ne essen az eső, és az aszállyal ébressze Isten az ő népét? Illés próféta. És ki volt az, akinek az idejében csapások zúdultak arra, aki benne hinni nem akart? Ez pedig Mózes volt, akinek az idejében az egyiptomi tíz csapás következett el. A két tanú tehát Illés és Mózes alakját jeleníti meg, juttatja eszünkbe, és azt akarja mondani az Isten e látomáson keresztül, hogy az Illés és Mózes lelkével - azzal a hatalmas, átütő erővel, ahogy ők képviselték az Isten ügyét - megáldja a róla bizonyságot tevőket. Az Isten védelme alatt állnak az ő tanúi úgy, mint Illés és Mózes. Nem tudta Illést megölni Jezábel, mert az Isten védte őt, mert maga az Isten tett csodákat és jeleket, hogy a népet eszméltesse és az övéit megvédje. És ugyanígy volt Egyiptomban: nem Mózes, hanem az Isten tett csodákat és jeleket, amelyekkel megrázta a fáraót, az ő népét pedig megmentette Egyiptomból.

            Azt olvassuk tovább, hogy ennek a két tanúnak a bizonyságtételét nem mindenki hallgatja szívesen e világon. A Sodoma és Egyiptom nevével jelzett nagy város szembeszáll velük. Megint bibliai jelképekről van szó. Tudjátok, hogy Sodoma volt az a fertelmesen elzüllött, erkölcstelen város, amely végül az Isten ítélete folytán eltűnt a földről. (Egy vulkáni kitörés elnyelte Sodomát.) Tudjuk, hogy Egyiptom volt az az Isten ellen törő hatalom, amelyik megkérdezte Mózest, hogy "kicsoda az az Isten, akinek nevében te beszélsz?", és akinek meg kellett tanulnia, hogy kicsoda ez az Isten. Sodoma tehát a törvénytiprásnak, az Isten törvényének semmibevételének, az erkölcstelenségnek az örök szimbóluma, Egyiptom pedig az Isten ellen törő hatalomé.

            Isten bizonyságtételét nem szívesen hallgatják azok az emberek, akik nem akarnak kijönni bűneikből, akik szeretnék, ha ez az egész világ az ő szintjükre süllyedne le - és akkor nem volna lelkiismeretfurdalásuk -, azok az emberek, akik szeretnék, ha nem volna tízparancsolat, és nem volna a nagy parancsolat, és nem volna Jézus példája, és nem volna megtérésre hívó szó, hanem szabadon csinálhatnák azt, amit akarnak. Ezek az emberek nem szívesen hallgatják az Isten szavát. És nem szívesen hallgatja az sem, aki a saját hatalmát félti az Istentől, aki az Istennel szemben akar nagy lenni.

            Azt olvassuk, hogy Sodoma és Egyiptom, (tehát a világ, amelyik szereti az erkölcstelenséget, és amely hatalommal lázad az Isten ellen újra meg újra és ezer alakban), végül megöli az Isten tanúit, de csak akkor, amikor elvégezték a szolgálatukat. Valami csodálatos biztatás van ebben, hogy nem hallgat el az Istenről szóló bizonyságtétel, amíg azt mindenki meg nem hallja. Az Isten az ő evangéliumát hirdettetni akarja a földön, és hirdettetni fogja. Ha az egész világ összeesküszik is ellene, akkor is el fog jutni minden emberhez. És amíg el nem jut, addig nem lehet az egyházat likvidálni erről a földről. Jézus Krisztus ellen is kezdettől fogva összeesküvést szőttek, de nem tudták őt addig megfogni, amíg el nem végezte küldetését. Az Isten tanúi elvégzik küldetésüket ezen a világon! És miután elvégezték, engedi az Isten, hogy az ő tanúit félretegyék, hogy kitombolja magát ez a világ, ahogy ezt annyiszor megtette, ahogy a keresztyén egyház vértanúi tanúskodnak erről évszázadokon keresztül. Igen, engedi az Isten, hogy megöljék a benne bízókat, és a róla bizonyságot tevőket, de csak akkor, ha elvégezték küldetésüket.

            Végül azt mondja el János apostol, hogy a világ örül annak, amikor elhallgat az Istenről szóló bizonyságtétel, és nem gyötri őket tovább a lelkiismeretfurdalás. Sokan örülnek annak, hogyha templomokat bezárnak, hogyha elhallgat az igehirdetés, hogyha nem lehet kapni Bibliát, ha nem hangzik az Isten felelősségre szólító, megtérésre hívó szava. Örül Sodoma, és örül Egyiptom, de ezt az örömöt a megdöbbenés váltja fel, mert az Isten feltámasztja az ő tanúit. Egy bizonyos időszak után - most nincs idő arra, hogy ezt az egész számszimbolikát magyarázzam, csak annyit mondok, hogy a három és fél év az pontosan 1260 nap vagy 42 hónap, (ez a három szám ez ugyanazt jelenti: egy hetes periódusnak éppen e felét; ennek is megvannak a bibliai gyökerei, amelybe most nem kívánok belemenni) - tehát egy meghatározott, Istentől kiszabott idő után megdöbben ez a világ, egyrészt a tanúk föltámadása, másrészt földrengések és egyéb csapások miatt.

            Isten engedi megölni az ő tanúit ebben a világban. De "boldogok a halottak, akik az Úrban haltak meg - olvassuk ugyancsak a Jelenések könyvében -, mert megnyugosznak az ő fáradságaiktól, és az ő cselekedeteik követik őket". Mert ezeknek örök életük van. Magához veszi azokat az Isten, akik hűséges tanúi voltak ezen a világon.

            Tudjuk, hogy Illés prófétát is úgy ragadta el az Isten, és Mózes is nyom nélkül tűnt el a Nébó  hegyéről. A zsidó hagyomány mindig is úgy tartotta, hogy ő nem halt meg természetes halállal, hanem Isten magához ragadta őt a mennybe. Ezért nem találták meg a holttestét. A két tanú tehát él - az Isten mennyei világában.

             A Jelenések könyve ezzel bátorítja a mártírsorsot vállaló első keresztyén nemzedéket: Ne félj, Istennek nemcsak arra van gondja, hogy szolgálatod által mindenkihez eljusson az evangélium, hanem arra is, hogy az evangéliumhirdető tanúkat oltalmazza és magához emelje az örök életbe.

            "Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját."