Hamar István prédikációi /191./

Áldott, aki az Úr nevében jön!

(Virágvasárnap)

1994.03.27.

Zsoltár 118, 19-26

        Nyissátok ki előttem az igazság kapuit! Bemegyek, és hálát adok az Úrnak! Ez az Úr kapuja: igazak mehetnek be rajta. Hálát adok neked, hogy meghallgattál, és megszabadítottál. Az a kő, amelyet az építők megvetettek, az lett a sarokkő. Az Úrtól lett ez, csodálatos a mi szemünkben. Ez az a nap, amelyet az Úr elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen! Ó Uram, segíts meg! Ó Uram, adj szerencsét! Áldott, aki az Úr nevében jön! Megáldunk titeket az Úr házából.

            Ünnepi istentiszteletre jöttünk össze: virágvasárnap van ma. Ez Jézus jeruzsálemi bevonulásának, a nagyhét kezdetének az emlékünnepe.

            Ez az ünnep több ponton is kapcsolódik a felolvasott 118. zsoltárhoz. A 118. zsoltár is egy ünnepi bevonulásról szól; valószínűleg a lombsátrak ünnepének bevonulási liturgiájához tartozott. A 118. zsoltárban hallottuk azt a Jézus által idézett, és önmagára alkalmazott ószövetségi igét, hogy "a kő, amelyet az építők megvetettek, lenéztek, az lett a sarokkő". Aztán a 118. zsoltárból való a "hozsánna" szó is. Ez a magyar fordításból nem derül ki. A 118. zsoltárnak ezek a szavai: "Ó Uram, segíts meg, ó Uram, adj szerencsét", ezek zsidóul így hangzanak: hósiáná. "Segíts meg! Ugyan segíts már meg!" - ez nyomatékosított kérés, könyörgés. A virágvasárnapi ünneplő sokaság kiáltása, ahogy a Messiást üdvözölték: "Segíts hát rajtunk!" – ez a hozsanna.

            És végül a 118. zsoltárban olvassuk azt is, ami szintén a virágvasárnapi történet Jézust körülvevő kiáltásai közé tartozik: "Áldott, aki az Úr nevében jön!"

            Ezen a virágvasárnapon legyen gondolataink vezetője a 118. zsoltár.

            Néhány szót magáról a zsoltárról. Szemmel láthatóan három részre tagolódik. Az elején egy ünnepi felhívás van: "Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökké tart szeretete. Mondjad ezt Izrael: Örökké tart szeretete! Mondjad ezt Áron háza: Örökké tart szeretete! Mondják ezt, akik az Urat félik: Örökké tart szeretete!" Egy ünnepi felhívással kezdődik ez a zsoltár, amely külön megszólítja Izrael gyülekezetét, ezen belül külön a templomban szolgáló papokat, és megszólítja az istenhívő pogányokat, tehát azokat a nem zsidókat, akiket Izrael missziója az élő Isten hitére térített, ezeket hívták istenfélő pogányoknak, prozelitáknak. Ez a harmadik csoport, akiket felszólít a zsoltár: "Mondjátok velünk együtt: Jó az Úr, örökké tart szeretete!" Erre szeretném ezen az istentiszteleten ezt a gyülekezetet is elvezetni, elsegíteni, hogy szívből tudjuk együtt mondani, hogy jó az Úr, örökké tart szeretete.

            A zsoltár középső része, az 5-21 versek egy embernek a személyes vallomását mondják el. Az ünnepi sokaságból, amelyik fölzarándokolt a lombsátrak ünnepére, egy ember, aki halálos veszedelemből szabadult meg, külön vallást tesz és elmondja valahol - talán a templomba menet útközben, vagy a város kapujánál, vagy a templom bejáratánál várakozva - a zarándokoknak, hogy én vagyok az az ember, aki már elvesztettem reménységemet megmaradásom felől, és lehajolt hozzám az Úr, és megmentett. Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit!

            Elmondja, hogy milyen nagy nyomorúságban volt. Nem derül ki, hogy az a nyomorúság amire majdnem ráment az élete, betegség, üldöztetés, börtön, vagy valami életveszélyes vállalkozás (például kereskedés) volt-e, ahol úgy nézett ki, hogy mindenét elveszíti. Csak annak a mélységét, halálos fenyegetettségét szemlélteti a vallást tévő, hitvalló zarándok. Elmondja, hogy minden reménysége elveszett, de az Úr lehajolt hozzá, és szembe tudott szállni a veszedelemmel; megtartotta őt, és most itt van. Itt van, hogy hálát adjon az Úrnak. "Engedjetek be a szent hajlékba, hadd dicsérjem az Urat! Tele van a szívem hálával. Életet kaptam a halál helyet. Engedjetek be!" Ez a zsoltár középső része.

            Azután a zsoltár befejező részében ismét a zarándok gyülekezet szólal meg. Hallván ezt a vallástételt először egy közmondást idéznek, egy szállóigét, hogy lám csak, az a kő lett a sarokkő, amelyet korábban az építők megvetettek, akiről már lemondott a család, a barátok, ismerősök, talán már ő maga is, azt az Isten megerősítette és sarokkővé tette. Vele együtt örvendeznek az ünnepi zarándokok, és aztán együtt mondják a lombsátrak ünnepének liturgiája szerint a könyörgő imádságot: "Ó, Uram, segíts meg mindnyájunkat! Könyörülj rajtunk! Te tudod, hogy közülünk ki van most éppen olyan nyomorúságban, mint ez a megszabadult boldog ember. Te tudod, hogy kinek mi nyomja a lelkét, szívét. Könyörülj rajtunk! Hósíáná!" Így érkeznek az Úr házának kapuihoz, amelyet az Úr szolgái kinyitnak, és köszöntik az ünnepre érkező zarándokokat: "Áldott, aki az Úr nevében jön! Megáldunk titeket az Úr házából! Gyertek és magasztaljuk az Urat, mert jó, mert örökké tart szeretete!"

            Ez tehát a zsoltár a maga eredeti összefüggésében. Van ennek valami üzenete a mai ember számára? Feltétlenül.

            Ünnepre jöttünk föl most is, és ez az ünneplésünk akkor lesz igazán forró, magával ragadó és Istennek is kedves, ha vannak itt közöttünk olyanok, akik ezzel a kicsorduló hálával, örömmel jöttek most föl közénk, amint a valamikori lombsátrak ünnepére a zsoltárt éneklő zarándokok. Ugye, vannak itt közöttünk ilyenek, akik a saját vallomásaikként tudják elmondani: "Halálos veszedelemben voltam, de az Úr kiszabadított engem. Bezárult körülöttem minden ajtó. Azt hittem végem, mindennek vége, és az Úr csodálatosan kinyitotta az ajtót. Halálos beteg voltam, lemondtak rólam az orvosok, de az Úr lehajolt hozzám és meggyógyított."?

            Talán sokan a hitükben érezték magukat így beszorítva. Nem is olyan régen még mindenkit gyanakvóan, sőt rosszindulatúan figyeltek: hisznek-e még, vagy már megszabadultak ettől a régi babonától, múltból itt ragadt csökevénytől - és egyszer csak az egész ország számára kapuk nyíltak. "Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit!" A vasárnapi istentisztelet egyházunk gyakorlata szerint nem annak az alkalma, hogy itt mindenki külön-külön elmondja a maga vallomását. De kell, hogy legyenek ilyen alkalmak! Tulajdonképpen vannak is: az imaóráink, a bibliaórák, a házi bibliaóráink, valamint az ifjúsági óráink mind ilyen alkalmak, ahol elmondhatja valaki, hogy milyen jót tett vele az Úr. Mindenkit erre bátorítok, testvéreim! Amennyire természetes, hogy kéritek: imádkozzunk a betegekért, legyen olyan természetes köztünk, hogy ha valaki meggyógyult, jöjjön ide! Szóljon nékünk, adjunk hálát együtt! Vagy jöjjön el a bibliaórára, és mondja el, hogy megszabadult. (Emlékeztetem a testvéreket a legutóbbi ilyen vallomásra, amely a szeretetvendégségünk előtt tartott műsoros délutánon hangzott el egy fiatal, tavaly konfirmált testvérünknek az ajkáról, aki szintén súlyos betegséggel került a kórházba, s úgy látszott, hogy ott hónapokat fog tölteni, s ki tudja, hogy mi lesz a vége; és két hét után gyógyultan hazajött, és itt tehetett előttünk bizonyságot.)

            Most az istentiszteleten nekem van erre lehetőségem, hogy valamit mondjak magamról, magunkról. Nagyon sok mindent mondhatnék, testvéreim, de egyet hadd mondjak! Sokan tudják a gyülekezetből, hogy néhány évvel ezelőtt a feleségem volt igen elesett állapotban. Olyannyira, hogy gyülekezetünknek egyik igen kedves tagja, feleségemnek jó barátnője, maga is azt mondta, hogy Julika már nem lesz jobban, ezt így kell elfogadni. Abban az időben nagyon sokat imádkoztam én is, és kértem Istent, hogy adjon valami világos választ: ezt kell-e elfogadnunk, vagy lehajol hozzánk, és megkönyörül rajtunk; megkönyörül úgy, hogy visszaadja a családnak az édesanyát, a gyülekezetnek az egyik lelkipásztorát. Egy ilyen nagyon személyes és forró imádság után olvastam a napi igében, a Jelenések könyve 3. részében Krisztus levelét a filadelfiai gyülekezethez. Ott olvasható az az ige, hogy "aki győz, oszloppá teszem azt Istenünk templomában."

            Furcsa dolog, hogy az ige olvasása közben mit érzünk egészen személyes, Istentől éppen nekünk szóló üzenetnek. Erre nem lehet szabályokat fölállítani, és azt is tudom, hogy nagyon sokszor megcsalnak az érzéseink, mert Isten ajkára adnánk a magunk kívánságait. Hogyha ilyen lelkülettel olvassuk a Bibliát, hogy "ezt várom tőled, Istenem!", akkor addig fogok lapozni a Bibliában, amíg megtalálom. Ha megtalálod is, testvér, azt az igét, amit keresel, nem fogsz igazán békességre lelni! De ha valaki igazán nyitottan leteszi gondját Isten kezébe: "Uram, szabad vagyok! Mondj azt, amit akarsz!", ha ezzel a lelkülettel olvassuk a Bibliát, akkor lehetséges, hogy Isten éppen egy olyan igét fog a szívünkre helyezni, amit egyébként kerestünk volna. De ha magunktól keressük, mondom, nem fog megvigasztalni, ha pedig Isten előtt szabad szívvel, rábízva magunkat olvassuk, akkor valóban kapaszkodó, egy biztos pont lehet számunkra az így kapott üzenet. Nem mondom, hogy ezt mindig meg tudom csinálni, de volt az életemben egynéhány nagy élményem, és ezek közül ez az egyik, hogy amikor igazán letettük Isten kezébe sorsunkat, közelebbről a feleségem felépülését, akkor olvastam ezt az igét, hogy "oszloppá teszem őt az Isten templomában." Attól a pillanattól kezdve békességünk volt.

            A követ, amelyet az építők félredobtak már, haszontalannak ítéltek, sarokkővé teheti az Isten; a gyülekezetünk oszlopává teheti azt a testvérünket - bármelyik testvérünket -, akiről már lemondtunk. Mert Istennél nincs lehetetlen! Mert Isten meghallgatja a könyörgést.

            Akiknek ilyen élményeik voltak, áldják az Urat, mert jó, mert örökké tart szeretete!

            A zsoltár írása óta elmúlt körülbelül kétezer-ötszáz, háromezer év, és Isten szeretete nem kevesbedett meg. Ugyanazzal a mindenható, mindent megcselekedni képes szeretettel hajol le hozzánk és könyörül rajtunk. Ezért hadd bátorítsam a testvéreket, hogy a nyomorúságban imádkozzanak nyugodtan, hogy "hozsánna, hósíáná, könyörülj rajtunk Urunk!", és az Úr valamilyenformán könyörülni fog.

            Újra hangsúlyozom: Isten hozzánk lehajló szeretetének nem ez az egyetlen lehetséges módja, hogy úgy teljesedik minden, ahogy kérjük. De valamennyi keresztyén ember, valamennyi igazán őszintén imádkozó ember közös tapasztalata, hogy Isten az imádságot nem hagyja válasz nélkül; valahogy felel, és az ő felelete mindig kegyelem.

            Még mindig a régi, egykori zsoltárban, a lombsátrak ünnepén olvassuk, hogy a papok köszöntik az ünnepre felsereglő gyülekezetet: "Áldott, aki jön az Úr  nevében!" Tudunk-e egymásra így tekinteni, testvéreim, azokra, akik bejöttek vagy nemsokára bejönnek a templomunk ajtaján? Tudunk-e mosolygó arccal így nézni mindenkire, aki ide belép: "Áldott vagy te, aki az Úr nevében jössz! Áldást kívánok neked szívből!"? Az az igazi gyülekezet, amelyik természetesnek tartja, és természetes módon éli meg ezt a kölcsönös áldáskívánást. Városi gyülekezetben nem olyan könnyű ez. Nyolcvanezer ember közt szétszórva élünk néhány százan, ennek a gyülekezetnek tagjai. Ritkán találkozunk. De amikor találkozunk egymással, mindenekelőtt itt az Úr színe előtt, esetleg a boltban, vagy a postán, vagy az adóhivatalnál, vagy az utcán, tudjuk-e egymást ilyen szeretettel köszönteni: "Áldott vagy te, aki az Úr nevében, az Úr követségében jársz, és az Úr áldását kívánom életedre!"?

            A valamikori ifjúsági körünk tagjai - most már felnőtt, néhány gyermekes, családos emberek - között történt meg ez néhányszor, és utólag nagy örömmel számoltak be róla, hogy az utcán találkoztak, hallótávolságra voltak egymástól, és aki fölismerte a másikat, átszólt neki, hogy Isten áldjon meg, testvérem!, és olyan jólesett, hogy valaki gondol rá, jót kíván neki, talán imádkozik is érte. (Igen rossz lelkiállapotban volt éppen akkor ez a testvér.) Ez egyszerre megfordította a lelkiállapotát, és egy gyönyörű napot szerzett neki. Legyen, testvéreim, ez a zsoltár eredeti üzenetének tanítása, hogy ilyen közösségben igyekezzünk élni, ilyen közösséggé igyekezzünk formálni a magunk gyülekezetét, ahol együtt könyörgünk a bajbajutottakért, ahol együtt tudunk hálát adni a bajból megszabadítottakért, mert tudjuk, hogy Isten lehajolt hozzájuk, és kegyelmesen cselekedett velünk; ahol áldást kívánunk egymásnak.

            Szóljunk most néhány szót virágvasárnapról.

            Az Újszövetség szerint a 118. zsoltár teljesedett be virágvasárnap alkalmával. Sokszor így idézi az Újszövetség az Ószövetséget. Nem direkt próféciákról van szó mindig – ez a tény talán a bibliaolvasásnál is segítséget jelent -, hanem sokszor arról van szó, hogy ószövetségi helyzetek megismétlődnek az Újszövetségben, vagy ószövetségi igék alkalmazhatók bizonyos újszövetségi helyzetekre. Így alkalmazza különösen Máté evangélista, aki zsidó olvasóknak írt (tehát az Ószövetséget jól ismerő olvasóknak), aki lépten-nyomon idézi az Ószövetséget, és bizonyítja, hogy ezek az igék beteljesedtek Krisztusban. Igen, ez az ige vált láthatóvá virágvasárnap is. Akkor nem a lombsátrak, hanem a páska ünnepére vonult fel egész Izrael, és a nép sorában Jézus. Jézus kiemelkedett a sorból, mert egy zakariási prófécia beteljesítéseképpen (hogy fölhívja magára a figyelmet) egy kölcsönszamár hátán vonult be Jeruzsálembe. Az ünneplő sokaság nagy éljenzéssel és hozsannázással ünnepelte, pálmaágakat tördeltek le az út menti fákról, és azokat lengették; némelyek a ruhájukat (tudniillik a köntösüket, köpenyüket) terítették az útra, hogy azon vonuljon be Jézus. "Nyissátok ki az Úr házának kapuit, hadd menjek be, és hadd dicsőítsem az Urat!"

És Jézus az egész emberiség nevében, mint Isten Fia és mint ember fia vonult be Jeruzsálembe. "Az a kő, amelyet az építők megvetettek, szegeletkővé lett".

Jeruzsálem vezetői felháborodva fogadják Jézus bevonulását, az ünnepi sokaság kiáltozását. Jézust a következő napokban elveszítik, halálra ítélik, kivégzik. Úgy ítélik a nép akkori vezetői, hogy nem méltó, hogy éljen, csak zavart támaszt itt közöttük, nem Isten képviselője, és keresztre feszítik, eltávolítják. De az a kő, amelyet félredobtak és alkalmatlannak találtak az akkori vezetők, Isten lelki házának építésére az lett a sarokkő.

            Azt hiszem, erről nem kell most sokat szólnom. A keresztyén egyház fundamentuma Jézus Krisztus. Az ő életére, az ő üzenetére, áldozatára, az ő életművére, megváltó szeretetére épül az egész keresztyén egyház. Ő a szegeletkő. És méltán szólt neki a virágvasárnapi sokaság hozsannája, mert ő tud segíteni.

            Nagyon sok mindent vártak akkor tőle, egyebek közt, hogy űzze el a rómaiakat. Jézus nem teljesített minden kívánságot, de Isten minden ígéretét valóra váltotta. Igen, megsegített bennünket ez a virágvasárnapi király, amikor hidat épített újra ég és föld között, amikor elrendezte az emberiség bűnadósságát Istennel szemben, amikor utat nyitott a Szentek Szentje felé mindnyájunk számára. "Gyertek, szabad az út az Atyához, az Istenhez! Áldott, aki az Úr nevében jön!" Hogy ne állna ez tehát éppen őrá ezerszeresen, milliószorosan, aki nemcsak egy Istent kereső ember, nemcsak egy Isten  szabadítását megtapasztalt boldog ember, hanem maga a megváltó!

            A virágvasárnap üzenetét foglaljuk tehát össze a 118. zsoltár szavaival. Bevonult Jézus Jeruzsálembe. Ott ugyan félredobták, mint használhatatlan építőkövet, de Isten sarokkővé tette őt és segítséggé. Talán érzik a testvérek: a hósia zsidó szó összecseng a jésua névvel, Jézus nevével. Mikor megszületett Jézus, Józsefnek ezt mondta álmában az Úr: "Nevezd nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét annak bűneiből." Őt küldte Isten segítségül, szabadítóul, üdvözítőül: mindezeket a fogalmakat magában egyesíti a Jésua név. Kiált tehát a világ, hogy hósiáná, könyörülj rajtunk, segíts meg bennünket! És az Isten felel rá, hogy itt van Jésua, a segítség! Őt fogadjátok be, és segítséget kaptok.

            Nyissátok ki tehát a szíveteket, és mondjátok: áldott, aki jön az Úr nevében! És aki ezt szívből tudja mondani, annak az életébe beköltözik lelke által Jézus Krisztus. Nyisd ki a szíved és mondd: "Áldott, aki jön az Úr nevében!"

            Ámen.

(Ref. Ék. 464.)

               Jöjj királyom, Jézusom! Szívem íme megnyitom.

            A gonosztól óvj te meg, Meg ne rontson engemet.

               Véreddel, mely el-kifolyt, Mosd le rólam, ami folt;

            Élet útját megmutasd, Én meg nem találom azt.

               Gyógyítsd meg sok nyavalyám, Enyhíts szívem bánatán;

            Kétség, gond ha gyötrenek, Biztasd nádszál hitemet.

               Van hatalmad rá, tudom, Míveld, édes Jézusom:

            Hit, remény és szeretet Töltse be a szívemet.

               A keresztet te adod, Adj hozzá alázatot:

            Hordjam olyan csendesen, mint egykor te, Mesterem.

               Majd, ha véget ér a harc S megpihentetni akarsz:

            Megragadom jobbodat, S mennyországod befogad.

            Füle Lajos versei: Pálma ág. Az utolsó tanítvány Római százados Szenvedés is